Tapsolni jó érzés. Hangos hálával jutalmazni azt, ami egy kivilágított színpadon zajlik. Ennek izgalma olyanniyra nem szorul magyarázatra, hogy a porcelánbőrű királykisasszony, a tejfölszőke pöttöm kislány, a csillogó szárnyú tündér mellett a vasorrú bábát, az ártány mostohát, a sötétlelkű királyasszonyt is lelkesen üdvözöljük. Olyan jó, hogy az orrunk előtt sürögnek-forognak.

Könnyű dolgunk van persze. Ügyetlenkedhetnek, ügyeskedhetnek bárhogy, nem a mi életünket piszkálják.

Nem mintha nem ismernénk mi is boszorkányokat, veszedelmes asszonyokat, éjfekete uralkodónőket. Kerüljük őket, mint a napon felejtett mascarponét, nem kell nekünk probléma. Még szerencse, hogy mi mások vagyunk.

De mi van, ha nem? Ha közelebb állnak hozzánk, mint azt türelemmel végiggondolni bírjuk? Mi van, ha igenis részben ilyenek vagyunk? Ha egyszer minden teremtett embernek van sötét oldala, miért éppen a miénk ne követelné időnként a magáét?

Az ötvenes években a fogyatékosnak mondott gyereknél nagyobb szégyen nem érhetett egy családot. Ezeket a jobb sorsra érdemes kis lényeket általában egy elfüggönyözött szobában tartották, többnyire életük végéig. Olykor kikandikáltak, meg-megvillant a szemük, ahogy bámulták a számukra elérhetetlen csillogást. Az örökre nélkülük ünnepségeket. Az arcokat, amelyek elfeledkeztek róluk.

Nagy hagyománya van a társadalomban annak, hogy leláncoljuk azt, ami szalonképtelen bennünk. Oda száműzzük szociálisan népszerűtlen részeinket, ahonnan biztosan nem tudnak ártani nekünk. Valami biztonságos, eldugott mélységbe.

Általában persze tudattalanul hozzuk meg ezeket a döntéseket. Ezért annak sincs értelme, hogy hibának tekintsük.

De teljes női életet élni csak az tud, aki nem hasítja le magáról egyik lélekrészét sem.

Egészen emberi dolog ez, nem valószínű, hogy bármelyikünk ment lehetne tőle. Egyszerű pótmegoldás, apró, kényszerpályás tüneti kezelés ez abban a szövevényes, agyonterhelt játszmarendszerben, amelybe többnyire már a szüleink is beleszülettek, ahogy az ő szüleik is, és így tovább, hátrafelé. Lelkünk társulatából azonban hiányoznak a tudatalattiba száműzött játszó személyek. Visszahívni, visszaépíteni őket magunkba szerető elfogadással, ez már a mi dolgunk. Minden gyógyító lépés előre visz az önismeret rázós macskakövein.

De az ezért kapott tapsnál nincs is jutalmazóbb és felszabadítóbb.

A bejegyzés trackback címe:

https://lunarium.blog.hu/api/trackback/id/tr872882431

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása