pázsitzebra 2012.03.21. 12:12

Világvíz

Elmondom, hogy szoktak szembejönni a mindennapokban a temetkezési vállalatok. Mész az utcán gyanútlanul, jókedvűen, urambocsá a nem is értelmetlen gondolataidba – figyelem, szóhasználat – temetkezve, és egyszer csak megüti a szemed, a periférikus látásod egy hangulatos szó a végtisztességgel kapcsolatban. Ugyanez a szó egyúttal nagyon gyorsan jégcsákánnyal bele is vág a lapockádba, mert tulajdonképpen ezt akarja mondani: poénban vagyunk, ehh?, hát most majd lenyeljük a vicc csattanóját szépen, mert itt, amint látjuk, nem olyan a közhangulat.

Elmondom, milyen érzés a nagyvárosban a környezetvédelemre gondolni. Mint amikor belépsz egy temetkezési irodába. Homályosan érzed, itt más szabályok érvényesek. Bárhová nézel, bármit kérdezel, bármi jut eszedbe, kapd bár elő a spontán adut vagy kövesd az óvatos, tapintatos stratégiát, nincs az a nézés, az a hangsúly, az a fordulat, amellyel jó helyzetbe kerülsz. Nincs komoly baj, csak éppen neked köszönheti ez a szegény bolygó, hogy fuldoklik. Vagy te már nem haszálod a kocsit, szelektálod a szemetet, áramtalanítasz éjszakára, teát iszol palackos ásványvíz helyett? Igazán cuki tőled, de talán hallottad már a mondást, egy fecske nem csinál nyarat. Szóval sajnáljuk, te itt jót nem léphetsz. De azért helyezd magad kényelembe. Vagy bocs, várjunk, azt inkább ne. Kiszipolyozná a Földet.

Elmondom, milyen érzés a vízpara. Innál egy kávét? Egy csésze ára hetven liter víz, parancsolj, hány cukorral kéred. Bekapnál egy kis jóféle husikát? Egy kiló marhahúsé tizenötezer liter, jó étvágyat. Míg félreteszed a koffeint és rágod rendületlen a hamburgert, gondolj arra, hogy világszerte elpocsékolják az elkészített ennivaló 30 százalékát. És vele egészen biztosan menthetetlen már az ehhez felhasznált víz.

Élet nincs pusztulás nélkül – de az ég szerelmére, hadd roskadjunk legálisan, hadd mondjuk ki, hogy kurva nehéz szeretni az ilyen felgyorsított katasztrófákat. A környezetvédelem mindent elkövet a derűs, motiváló pillanatokért, nagyon szeretne vidám, energikus, fiatalos, intenzív téma lenni. Minden idevágó mozgalom az is. Maga a környezetvédelem azonban vérfagylaló környezet.

Pedig itt van például a farmer. Egy bizonyos márka – ha érdekel a neve, ugorj a hiperhivatkozásra, egyébként meg igen, az, amelyikre gondolsz – 2011 óta használja a Water<LessTM nevű forradalmi koncepciót, az idei kollekcióban is számos kiadás készül ezzel az eljárással.

Aztán itt van az, hogy az idei davosi csúcs is a vizet helyezte a fókuszpontba.

Sőt, állítólag a fogyasztásra hisztérikusan ajánlott napi másfél liter is inkább ügyes fogás, mint megalapozott igazság, semmiképp sem komoly orvosi vélemény.

A világ azért szomjas, mert az ember éhes. Ez a mottója a víz világnapjának. Amelyet március 22-én tartunk.

Meg kell a szívnek szakadni.

Na most zavarodtam össze teljesen.

Három évvel ezelőtt, egy stockholmi úton a vendéglátóm magával vitt egy dizájnboltba. Azt körbejárni önmagában lelkesítő volt. Gyárilag odavagyok mindenért, ami skandináv, nekem már akkor ők voltak a hőseim, amikor a többi lány egyszerre manírosan és nedvesen éltette az itáliai életérzést. Mert vannak, ugye, a dogmafilmek, és volt az az 1986-os út a kamarakórussal ebbe a városkába, ahol többek közt ilyen tuti kis piros négykerekűeket kapott magára a szoprán kalandvágyó szekciója. Nos, ha mindez nem lett volna elég, a DesignTorgetben végképp igazolva láttam a rajongásomat. Csak úgy kapkodtam a fejem. A vendéglátóm igen komolyan vette a szívélyes gondoskodást, egyszer csak vásárolt a gyerekeknek két térképmintás szilikonhajókához lánccal rögzített káddugót – sajnos nem találom, de az a lényege, hogy amíg blokkolja a vizet, a hajóka lebeg a felszínen –, majd nekem egy ionizáló mosólabdát. Pedig roppant szkeptikusan állt hozzá, és igen sokba is került. Az eladó részletesen elmagyarázta, hogy működik, nem kell hozzá semmi, a részecskék egymásnak ütődnek, dúl az ökotrallala. Rendkívül örültem. Itthon aztán kedvtelve meséltem az én futurisztikus labdámról, terjesztettem jó hírét, és ha valaki nagyon nem tudta elképzelni, annak legközelebb elvittem és megmutattam.

Nem mintha fényes eredményeket produkált volna. Azt sejtettem, hogy a hatvan fokban forgatandó ágyneművel, később a gyerekek tesi órán használt zoknijával majd nem tudja tartani a lépést, és azt is észrevettem, hogy hiányzik az eredményből az a harapós, friss tisztaság, amelyhez a mosógépkultúrában csak hozzászokik az ember. Melankólikusan piszkoska maradt a ruha, egyfajta csendes, puritán tekintettel nézett az emberre teregetés közben, és sajnos nagyon kell uralkodnom magamon, hogy ne említsem itt az Alföldi cipőgyár feledhetetlen slágerét, a babacipőt, a smink határozott és elvi mellőzését, meg a bölcsészkar régi épületébe már maguktól is eltaláló tarisznyákat. Mit számít, gondoltam, a mosópor hatékony, de vámpírcsók, és mint tudjuk, a vámpír csak a filmekben szexi.

Három és fél év telt el, a mosógolyót elég rég használtam utoljára. De attól, amit ma olvastam, sanszos, hogy ez így marad. Ez a cikk részletesen kifejt és hosszan levezet. Summázom: a mosógolyó átvágás. Bővebben: megtévesztés, kamu, parasztvakítás. Dropshadow és futófény, ahogy egy détépés hanyagul megjegyzné. Én ugyan nem fogom felboncolni és kibelezni, de ezekre az érvekre nehéz nem hajlani. Különösen mert a cikk lábjegyzet szekciójából erre a szövegre is egy ugrással eljutunk. Amely azzal végződik, hogy a tudomány mai állása szerint a környezetkímélő mosásra nincs megoldás.

Az még persze lehet, hogy az én északi mosógolyóm más.

Amíg kiderül, leszögezem, hogy ugyanúgy szeretlek titeket, tébolyult svédek, ütődött dánok, édes sajtot gyártó norvégok és rebbenő pillájú finnek. Nincs az a brazil dióhéj, amely ezt kimosná belőlem.

pázsitzebra 2011.09.13. 13:34

Hála

1.

A tegnapi hold nekem ennél jobban meg sem tudott volna telni: másfél órán keresztül hallgattam Feldmár Andrást. Egy álló hajón, amely időnként jelentőségteljesen megingott. Hogy semmi ne legyen egyenes, hogy a gondolat tekeregjen, riszáljon, mint az élet girbéjétől és gurbájától mindenfélét eltanuló kígyó. Megfigyeltem, még a korzón is gömbbúrák álltak sort.

2.

Ma délelőtt egy telekomos izében akadt dolgom. Hogy el ne vesszünk az intézkedések rengetegében, egy fiatal nő őrt áll a sorszámautomatánál, és segít. Az csak később derül ki, hogy a Citibank embere, és jól meg is sértődik, amikor azt feleli neki az ember, hogy ennyi kedvezmény nem létezik ellenszolgáltatás nélkül, de ez a történet szempontjából mindegy. Amíg némi marketingnaivitással engem próbált rábeszélni egy ákkkcióra, az automatához csoszogott egy idős férfi. Korát hetvenöt fölé saccoltam, bottal közlekedett, ráncolva szemezett a menüpontokkal és bosszankodva tanácstalannak tűnt. Kiderült, hogy egyfajta összesített ügyintézés érdekelte, majd minden átmenet nélkül tüzes dühvel felkiáltott: "Ellopták az anyám telefonját!"

3.

András nem kedveli a tekintélytiszteletet. Így hát őt andrásozza az ember. Mintha a beszélgetés finomabb síkon folytatódna. Különösen nehéz elszakadni a telistele felkavaró este utolsó két mondatától:

"Hát akkor mégis mi a kiút ebből a büdös életből? Csakis a hála."

4.

Képtelen voltam visszafogni magam, leszólítottam a bácsit: "Viszont gondoljon bele: ez azt is jelenti, MÉG MINDIG ÉL AZ ÉDESANYJA!"

Csak morgott, hogy neki tele a hócipője.

Az is lehet, olyan öreg volt, hogy nem hallotta.

De ez nem tesz semmit. A gondolat beszivárog, kanyarog és ő az úr.

Légy hálás mindenért.

pázsitzebra 2011.09.06. 08:16

Hold a szobában

A leddel világító lámpákban még mindig van valmi futurisztikus. Jó érzés, hogy az ilyen izzó annyi szépet és hasznosat gyúr egybe: nagyon éles a fénye, gazdaságos és környezetbarát. Ez a Lune nevű lámpa – fogyasztása 9 watt, ezzel 50 000 órányi működésre lehet számítani – nem véletlenül kerek. Alakja és ténykedése egyszerre idézi a női égitestet és a szivárványt. Az érintőfelület a kapcsolót váltja ki, sötétben sem kell tehát keresgélni, és hét különböző színt kínál a fényre. Nappal dizájnos kortárs kisplasztika, este azonban benne van az a talányos, finom hangulat, amelyet Luna barátai és barátnői nem is szoktak néven nevezni. Az egész olyan holdas. És ezzel mindent elmondtunk.

pázsitzebra 2011.08.12. 12:00

Játszmák

Miért csapja be az ember az ajtót, ha maradna még? A dörr, a hökk, a rököny miatt? Mert az a feszes csend imponál? Ismerem. Jártam így többször. Mire ráébredtem, hogy a nyereményem egy néhány perc alatt sziruposan lepergő pálcikás szikalnyalóka volt csupán, amelyet az egó dugott a számba, nem sokra mentem a kínos ébredéssel. A nyalóka elfogyott, az ajtót attól kezdve nézegethettem kívülről.

Ezek persze csak hibák, dőlünk dugánkba eléggé igazságos módon. Az ember kit szívasson, ha nem saját magát. De akkor miért? Mi a gratifikáció az önbüntetésben?

A ház alapja nem látszik, de biztos ott van, különben összedőlne az építmény. A gyökér elbújik a felszín alatt, de ha nem táplálná a leveleket, lepotyognának. Hogy milyen pofonokat, karcolásokat, töréseket dugunk el egészen kicsi korunkból magunk elől, nincs és addig nem lesz a szemünk előtt, amíg fel nem tárjuk. Az rohadtul tud fájni. Bár nem jobban, mint egy műtét. A célja is az.

Egyébként az önbüntetés is egyfajta törődés. Pontosabban a törődés karikatúrája. Nincs is vele semmi gond, amíg nem hisszük a saját arcunknak.

Senki sem tudja magát igazán szeretni, amíg nem tanulja meg. Ennek kultúrája van, ahogy egyébként a barátságnak és a helyes vitának is. Szerencsés az, akit még a szülei tanítanak meg. De akit nem – barátom, magad vagy, tudod, mi a dolgod. Sírás-rívás, döbbenet, mélymerülés, kézi ásás: mindezért aztán a jutalom sem marad el. Lehullik akkor az elrajzolt skicc. Az ember arca rácsodálkozik a világra.

Kedveseim, ez itt egy apró kísérlet. Mint tudjátok, a női intim betét nem oldódik fel a természetben. Én ismerek valakit, aki ezért állandóra váltott. Maga varrja őket, és ilyenek lesznek. A csilivili high-tech, ám Földünk fojtogatásához sajnos nagyban hozzájáruló oldalról talán mosolyognivaló darabok, bár én inkább meghatóan szépnek mondanám őket. Kézműves alkotás, annak csendességével, az odaadás szívszorító jeleivel. Nekem már csak ezért megéri. Emlékszem a magát kiemelten érett gondolkodásúnak valló női lap értekezletén a saját fülemmel hallott élénk búzásra és fújozásra, amikor egyszer szóba került az el nem dobható betét.

Szánt szándékkal vadonatszűz állapotban fotóztam őket, ne ijedjetek meg, a környezettudatosság nem egyenlő az érzetsokkolással. Ezeken még egy pöttyöcske folt sincs. Igen, macerásabb a használata, mint a boltié, több figyelmet és előrelátást igényel, és igen, igen, igen, az ember szembesül és nem hajítja el, hanem áztatja, kimossa és újra felhasználja. És azt látja, amit – ezek szerint – nagy divat undorodva figyelni. Én döntöttem, váltottam, és arról számolhatok be, friss levegős, vad, felszabadító érzés, hogy eggyel több nejlonmókuskerékből szálltam ki. Most például ezt az érzést nem adám semmiért.

Ismeritek a Brown sisters projektet? Az ötlet maga egyszerű, mint a szög. De cserébe fejbe is kólint.

Még az is lehet, hogy a fotós, Nicholas Nixon véletlenül döbbent rá a terv erejére. 1975-ben lencsevégre kapta a feleségét és annak húgait vagy nővéreit, összesen négy Brown lányt. Majd megismételte a következő évben. És így tovább 2010-ig.

1975

 1990

 

2010

Az eredmény nem is kész nagyregény képekben, egyenesen eposz. Valójában bármilyen szempontot választhatunk, érdemes végigpergetni hozzá a teljes gyűjteményt. Mondjuk az első négy alkalommal végignézzük úgy, hogy mindig csak egy kiválasztott arcra koncentrálunk. Aztán lepergethetjük magunk előtt mindazt, amit a divat árul el egy korról. A fényeket. A testtartást. A tájat vagy a tárgyakat. A frizurákat. Az arckifejezéseket. A ráncokat. A szeplőket. Bármit. Vajon terhes-e közben bármelyikük? Négy nőről szólván nehéz elképzelni az ellenkezőjét. Ha igen, melyik képen kicsoda? Mert látszani nem látszik semmi. Végül csak kibökjük, ami motoszkál bennünk percek óta: szépen végigszántotta rajtuk szemfogait az idő. De el nem hízott egyikük sem.

Mennyi melankólia, mennyi cseppet sem problémás szomorúság, mennyi rejtett, talányos, csendben izzó női történet.

pázsitzebra 2011.05.11. 09:00

Emlékkönyv

Valljátok be, volt nektek is. Megnyugtató változatosságban keveredett benne a tartalom, hatalmasra tátott szájú Goofey kutyától harmincas évekbeli sírvers-light négysorosokon keresztül irodalmi idézetekig. Ha majd egyszer, évek múltán, hajad fehér lesz, kezed reszkető. A boldogság szigetén. Össze lehet ugyan kötni, de a csomó megmarad. Titok!

Az ember, ha felnőtt, már nem szemérmeskedik tét nélkül. Jaj de unalmasak ezek a gátlásos férfiak, sóhajtott Magyarország leghíresebb írója egy perccel azelőtt, hogy megtudta, legújabb könyve arról fog szólni, hogy az édesapja ügynök volt az ötvenes években, és valóban. Milyen értelmetlen dolog is a prüdéria, ha az ember már saját gyereke-boldogságba, saját keresménybe és saját úszógumiba kapaszkodhat nap mint nap. Dear Moonlets! Olykor-olykor szabad simán csak megjegyezni valami félig ünnepélyesnek hangzót. Például hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Ha már ez tényleg így van, most ideállítunk egy jó adag adagiumot:

a jó élményektől mindannyian hálássá, a rosszaktól erőssé válunk.

pázsitzebra 2011.05.09. 09:06

Be yourself

Légy önmagad, légy más.

Légy azonos, légy új, légy régi.

Légy te, légy őszinte. Légy önmagad, abban senki nem lehet jobb, mint te. Légy igazi, mert csak így segíthetsz bárkinek, mert egyedül így nyer értelmet az, amit a tükörben látsz, és mert az élet minden egyébhez rettenetesen rövid.

Légy önmagad akkor, amikor a legkevésbé kifizetődő. És ne válogasd meg hozzá a szavaidat, ha valaki ki akarja forgatni, kár a lábujjhegyezésért úgy is. Nem számít.

Légy önmagad, és mindent megnyersz. Tiéd a világ.

pázsitzebra 2011.05.06. 15:24

Pódium a pincében

Tapsolni jó érzés. Hangos hálával jutalmazni azt, ami egy kivilágított színpadon zajlik. Ennek izgalma olyanniyra nem szorul magyarázatra, hogy a porcelánbőrű királykisasszony, a tejfölszőke pöttöm kislány, a csillogó szárnyú tündér mellett a vasorrú bábát, az ártány mostohát, a sötétlelkű királyasszonyt is lelkesen üdvözöljük. Olyan jó, hogy az orrunk előtt sürögnek-forognak.

Könnyű dolgunk van persze. Ügyetlenkedhetnek, ügyeskedhetnek bárhogy, nem a mi életünket piszkálják.

Nem mintha nem ismernénk mi is boszorkányokat, veszedelmes asszonyokat, éjfekete uralkodónőket. Kerüljük őket, mint a napon felejtett mascarponét, nem kell nekünk probléma. Még szerencse, hogy mi mások vagyunk.

De mi van, ha nem? Ha közelebb állnak hozzánk, mint azt türelemmel végiggondolni bírjuk? Mi van, ha igenis részben ilyenek vagyunk? Ha egyszer minden teremtett embernek van sötét oldala, miért éppen a miénk ne követelné időnként a magáét?

Az ötvenes években a fogyatékosnak mondott gyereknél nagyobb szégyen nem érhetett egy családot. Ezeket a jobb sorsra érdemes kis lényeket általában egy elfüggönyözött szobában tartották, többnyire életük végéig. Olykor kikandikáltak, meg-megvillant a szemük, ahogy bámulták a számukra elérhetetlen csillogást. Az örökre nélkülük ünnepségeket. Az arcokat, amelyek elfeledkeztek róluk.

Nagy hagyománya van a társadalomban annak, hogy leláncoljuk azt, ami szalonképtelen bennünk. Oda száműzzük szociálisan népszerűtlen részeinket, ahonnan biztosan nem tudnak ártani nekünk. Valami biztonságos, eldugott mélységbe.

Általában persze tudattalanul hozzuk meg ezeket a döntéseket. Ezért annak sincs értelme, hogy hibának tekintsük.

De teljes női életet élni csak az tud, aki nem hasítja le magáról egyik lélekrészét sem.

Egészen emberi dolog ez, nem valószínű, hogy bármelyikünk ment lehetne tőle. Egyszerű pótmegoldás, apró, kényszerpályás tüneti kezelés ez abban a szövevényes, agyonterhelt játszmarendszerben, amelybe többnyire már a szüleink is beleszülettek, ahogy az ő szüleik is, és így tovább, hátrafelé. Lelkünk társulatából azonban hiányoznak a tudatalattiba száműzött játszó személyek. Visszahívni, visszaépíteni őket magunkba szerető elfogadással, ez már a mi dolgunk. Minden gyógyító lépés előre visz az önismeret rázós macskakövein.

De az ezért kapott tapsnál nincs is jutalmazóbb és felszabadítóbb.

pázsitzebra 2011.05.02. 19:04

Our beloved bitches

Bitcheink velünk élnek. Még inkább bennünk. Így van az ember megalkotva. A kapcsolati háborúk tétje nem az, hogy elkergessük őket, hanem hogy nyissunk teret nekik is. Sok ezer éve áll a világ, nem is tud másra visszatekinteni, csak katasztrófára, ha úgy vesszük, hogy cél az árnyékoldal elnyomása. Az árnyékot nem lehet kihívni szkanderre, nem lehet elkergetni, nem érdemes megutáni. Arra hivatkozik, neki ugyanúgy helye van mellettünk, mint a napfénynek felettünk.

Vagy a holdfénynek, ha már itt tartunk.

Egy böjt alatt mindig minden nehezebb, egy böjt után mindig minden könnyebb. Például a bitchekkel kisétálni a fényre. Nem is barátnői, nem is nővéri kapcsolat ez. Promenád közben, utunkon kart karba öltve biccentünk hatalmas lelki békében boldog-boldogtalannak, ilyenné tett minket a méregtelenítés. Kívül ellenség, belül ölelő mester. Az az igazi. Nem a nyugati típus, akivel szemben riadt, elmeszesedett tiszteletben állunk szemlesütve. Hanem a keleti fajta, akinek vajmeleg arcát is meg szabad simogatni ölelés közben.

És amikor, mert a hétköznapok elég gyakran errefelé görbülnek, megint kitör egyik vagy másik amazon a nőből és az anyából, az csak látványosságában rémisztő. Valójában csak jelét adja, hogy szerinte neki is van helye köztünk. Nem érdemes haragudni rá. Azaz magunkra. Ha túlhordjuk magunkban a meg nem értett kamaszlányt, sebzett kisgyereket, nincs min csodálkoznunk. És néhányan vagyunk ezzel így.

Mert a feladatot nem az önuralom, hanem az önismeret mentén fogjuk felismerni. Nagyon csúnya, ha repülnek a tárgyak és repüln az ordítás. De ez annyi, mint minden betegségnél a tünet: kellemetlen és hasznos.

Adjuk meg neki a figyelmet, amelyet kér, kér, majd követel, azaz figyeljünk oda minden bennünk élő bitch szavára. Egy csendes pillanatban kérdezzük meg őket, mit szeretnének.

Minden bizonnyal tanulunk a válaszból.

 

 

pázsitzebra 2011.04.29. 15:42

Luna Royal

Mivel minden mindennel összefügg, úgy véltük, vetünk egy pillantást a mai nap felhajtására – a menü feltárása mellett esetleg egy olyan aspektusra, amely Lunárium-szembeszökő. Elég fontos szerephez jut ugyanis a Hold mindkét főszereplő jellemében.

Hold az Ikrekben:

Biztonságérzetéhez arra van szüksége, hogy egyszerre százfelől érkezzenek az ingerek. Multitask a jelszava, ösztönösen jól időzít. Az Ikrek a legintellektuálisabb jegyek egyike, a Hold maga az ősi érzésvilág. Ketten együtt tehát összehangolnak intuíciót és szellemi részleteket. Minden hangulatváltásához használja az eszét. Az Ikrek csacsog, a Hold folyamatosan érez – ezzel a konstellációval alapvető emocionális igény, hogy mindent kibeszéljen magából a szülött. Nagy kedvvel számol be az érzelmi életéről.

Hold a Rákban:

Lubickol, kivirul, teljeng. A bolygó itt szó szerint elemében van. Olyan erős konstelláció, hogy kissé Rák-jegyűvé tesz mindenkit, aki viseli. Mély, meghatározó érzelmek, érzékiség, nagyszerű anyai ösztönök. Gondoskodik és kipislogja, hogy gondoskodjanak róla, a lényeg ennek légköre, voltaképp mindegy is, hogy aktívan vagy passzívan részese. Sokszor rabja önnön hangulatainak, az élet eseményeihez és folyamataihoz érzelmileg közelít, de van is antennája mások emocionális változásaira. Korábbi élményeivel kapcsolatos érzéseit nem felejti el, elevenen él benne minden lenyomat.

Praktikusan fogalmazva tehát egy Rák vőlegény és egy Rák holdú menyasszony lépett be az apátságba 2011. április 29-én. A képletek alapján csak úgy rengett az érzelemtenger a sok százéves falak körül. Ne maradjanak el tőlük a csodák – mert a csodákat minden halandó megérdemli.

 

pázsitzebra 2011.04.22. 12:30

Hold a Bakban

 

 

Azt mondta nekem tegnap valaki, aki igazán jártas és otthon van a témában, hogy nagyon kevés a női blog. Sőt valójában hiánycikk. Tehát jöjjön. Most. Nincs mire várni, de van min tűnődni, van mit felvetni, van miről beszélgetni.

Vagyis érezni.

A szív hatalmas erejével nekirugaszkodni bárminek.

Akkor is, ha ez az erő közelről sokszor rémisztő.

Cserébe kaptuk sok-sokmindenért, ezzel vágunk neki a világnak. A szívünkkel vizsgáljuk meg, ami magasodik, tornyosul, terjeszkedik.

Ez a mi kulcstevékenységünk. A szívünkkel gondolkozunk.

A nő, akit születésénél fogva dédelget a Hold, akkor is, amikor férfias játékokba vág, mindig ezt teszi. Bizonyára ezért van, hogy annak a férfinak, aki szintén képes erre, mindent az égvilágon megbocsátunk.

Megható és megnyugtató ilyen pasival találkozni, ugye?