Miért csapja be az ember az ajtót, ha maradna még? A dörr, a hökk, a rököny miatt? Mert az a feszes csend imponál? Ismerem. Jártam így többször. Mire ráébredtem, hogy a nyereményem egy néhány perc alatt sziruposan lepergő pálcikás szikalnyalóka volt csupán, amelyet az egó dugott a számba, nem sokra mentem a kínos ébredéssel. A nyalóka elfogyott, az ajtót attól kezdve nézegethettem kívülről.

Ezek persze csak hibák, dőlünk dugánkba eléggé igazságos módon. Az ember kit szívasson, ha nem saját magát. De akkor miért? Mi a gratifikáció az önbüntetésben?

A ház alapja nem látszik, de biztos ott van, különben összedőlne az építmény. A gyökér elbújik a felszín alatt, de ha nem táplálná a leveleket, lepotyognának. Hogy milyen pofonokat, karcolásokat, töréseket dugunk el egészen kicsi korunkból magunk elől, nincs és addig nem lesz a szemünk előtt, amíg fel nem tárjuk. Az rohadtul tud fájni. Bár nem jobban, mint egy műtét. A célja is az.

Egyébként az önbüntetés is egyfajta törődés. Pontosabban a törődés karikatúrája. Nincs is vele semmi gond, amíg nem hisszük a saját arcunknak.

Senki sem tudja magát igazán szeretni, amíg nem tanulja meg. Ennek kultúrája van, ahogy egyébként a barátságnak és a helyes vitának is. Szerencsés az, akit még a szülei tanítanak meg. De akit nem – barátom, magad vagy, tudod, mi a dolgod. Sírás-rívás, döbbenet, mélymerülés, kézi ásás: mindezért aztán a jutalom sem marad el. Lehullik akkor az elrajzolt skicc. Az ember arca rácsodálkozik a világra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.