Kedveseim, ez itt egy apró kísérlet. Mint tudjátok, a női intim betét nem oldódik fel a természetben. Én ismerek valakit, aki ezért állandóra váltott. Maga varrja őket, és ilyenek lesznek. A csilivili high-tech, ám Földünk fojtogatásához sajnos nagyban hozzájáruló oldalról talán mosolyognivaló darabok, bár én inkább meghatóan szépnek mondanám őket. Kézműves alkotás, annak csendességével, az odaadás szívszorító jeleivel. Nekem már csak ezért megéri. Emlékszem a magát kiemelten érett gondolkodásúnak valló női lap értekezletén a saját fülemmel hallott élénk búzásra és fújozásra, amikor egyszer szóba került az el nem dobható betét.

Szánt szándékkal vadonatszűz állapotban fotóztam őket, ne ijedjetek meg, a környezettudatosság nem egyenlő az érzetsokkolással. Ezeken még egy pöttyöcske folt sincs. Igen, macerásabb a használata, mint a boltié, több figyelmet és előrelátást igényel, és igen, igen, igen, az ember szembesül és nem hajítja el, hanem áztatja, kimossa és újra felhasználja. És azt látja, amit – ezek szerint – nagy divat undorodva figyelni. Én döntöttem, váltottam, és arról számolhatok be, friss levegős, vad, felszabadító érzés, hogy eggyel több nejlonmókuskerékből szálltam ki. Most például ezt az érzést nem adám semmiért.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.